Amennyiben a szigor kerül előtérbe, túlságosan sok a korlát, a gyermek érzelmei háttérbe kerülnek. A bizonyos kérdésekre, történésekre adott „azért, mert én azt mondtam” válaszok, indoklások a gyereket szorongóvá teszik, a tekintélyelvűség miatt túlságosan engedelmessé teszi. Nyilván, meg kell tanulnia, hogy például nem szaladunk ki az úttestre, nem vesszük el mások játékát, kezet és fogat kell mosni, satöbbi, de ha nagyon elnyomjuk a gyereket, kamaszkorban lázadóvá vagy éppen titkolózóvá válhat.

Ám mindez nem azt jelenti, hogy az a jó megoldás, ha túl engedékeny a szülő. Sokan azt gondolják – hibásan –, a gyereknek korlátlan szabadságra van szüksége a fejlődéshez. Ám a valódi iránymutatás igenis fontos, a határok nélküli nevelés, a konfliktusok kerülése ahhoz vezet, hogy az évek előrehaladtával anya és/vagy apa szavának nem lesz súlya, nem lesz ereje. Az, ha a gyerek nem tudja, nem érzi, hogy ki a „falkavezér”, abszolút barátként tekint a szülőre, a későbbiekben az önkontroll hiányát okozhatja. Sőt, frusztrációt, szorongást idézhet elő. Nincsenek biztonságot nyújtó keretek, nincsenek határok, minden összemosódik, egyszerűen eltűnnek a szabályok.

Márpedig a szabályok azért vannak, hogy betartsuk és ne megszegjük azokat – ez a következetesség alapja. Vékony mezsgye, amelyen a szülő és a gyermek „utazik”, lehet egy kicsit kitolni a határokat, de fontos, hogy a kislányunk, a kisfiunk megértse, mi, miért van, mindent alátámasztva az életkorának megfelelő magyarázattal. Egyfajta érzelmi elfogadás szükséges, ugyanúgy muszáj megérteni a szomorúság, a düh, az agresszió kiváltó okát, mint a mosolyét, a boldogságét, a szeretetét.